Átváltozások

Gyermekként mindig ámulatba ejtett egy-egy mesénél a szereplők átváltozásainak megjelenítése. A rajzfilmekben rengeteg példát találunk arra, hogy egy szereplő vagy csak egy forma megváltoztatja kinézetét, mivel a rajzoló szabadsága kezdetben sokkal nagyobb volt, mint az élőszereplős filmeknél. Az átváltozás a klasszikus animációkban általában nem a kaffkai jelleget mutatja, az alakváltó ugyanis jellemzően önszántából, saját célja elérése érdekében képes más formában megmutatkozni vagy pedig egy külső erő hatására, átok miatt kényszerül más alakban élni.

Az átok általában kétféle okból jöhet létre: vagy büntetésként kell más formában élniük a szereplőknek, vagy pedig tanító céllal kapnak eltérő alakot a karakterek. A más testben tartózkodás azonban csak ideiglenes, hiszen feloldhatók az ártások bizonyos utasítások követésével vagy jellemfejlődéssel.

A köztudatban leginkább emlékezetessé vált transzformáció az 1991-es Szépség és a szörnyeteghez köthető. (Sajnos a történetet feldolgozó, 1946-ban megjelent Jean Cocteau-klasszikus igazán csak a filmművészettel foglalkozók körében ismert, holott rengeteg kreatív képi megoldással találkozhatunk a műben: egyedi például az is, ahogy a gyertyatartó helyett a falból emberi kéz nyúlik ki és az tartja a mécsest. Az átváltozás bemutatását Cocteau kerülte, köddel burkolta be az emberré alakuló szörnyet.) A Disney-féle változatban Aaron Blaise animátor munkájához Da Vinci Vitruvius-tanulmánya adta a kiindulást. A valóban impresszív átváltozás a szörnyeteg emberré válásának fokozatait mutatja be igen részletgazdag komplexitással. Az átváltozás nem közvetlenül a főhős döntésén múlik, hiszen az átok megtöréséhez szükség volt a másik fél szeretetére is. Mégis, az átalakulás szimbolikus, mivel a főhős jellemfejlődésének lesz az eredménye a szép külső. Hasonlóságot mutatnak a klasszikus mesék abban, hogy pozitív értéket a kellemes megjelenéshez társítanak. A jó, a pozitív szereplő az, akinek külseje is tetszetős, míg a csúf szereplők belsőjüket tükrözve csak gonoszak lehetnek Az, hogy mi számít értéknek vagy értékesnek, kor-és társadalomfüggő lehet. A Szépség és a szörnyeteg eredetileg a XVIII. században került lejegyzésre, a jó és a rossz tradícionális szembeállítását alapul véve illeszkedik a kortól független mesék vonalába. Csakhogy a történet kezdetén felcserélődik a hagyományos alaphelyzet azzal, hogy a gonosz Gaston jóképű férfiként éli mindennapjait, míg a főhős egy szörnyeteg testébe zárva őrzi fiatalkori baklövésének következményét. Persze az átok megtörésével megmutatja valós arcát, a szép aranyifjút.

Az 1962-es orosz Vadhattyúkban szintén megjelenik az átváltozás, ahol a gonosz boszorkány ártása miatt lesz a fehér helyett kreol bőre a királykisasszonynak, illetve a testvéreknek hattyúként kell távol kerülniük otthonuktól. A bőr változását a rajzfilm nem mutatja, csupán az előtte-utána állapot kerül képernyőre; amikor pedig a tóba mártózva ismét eredeti külsejét nyeri vissza a főhős, szintén kihagyják az átváltozás képi megjelenítését. A hercegek hattyúvá, illetve emberré válását nem bízzák a képzeletre, maga az átalakulás viszont olyan finom átmenettel dolgozik, hogy szinte észre sem vesszük, hol kezdődik meg és hol lesz vége a transzformációnak. Mintha csak ruhát cserélnének, az átöltözés rituáléjához lehetne hasonlítani a folyamatot. (Ezek a finom átvedlések láthatóak Miyazaki munkáiban is.) Jellemfejlődés legfeljebb a királylánynál lehetséges, aki a didaktikus mesékhez méltóan elnyeri a türelem és szorgalom általi jutalmat, megválthatja bátyjait az átoktól.

A mesei karakterek összetettségére és az egysíkú ábrázolás elkerülésére szerencsére sok alkotó fokozottan ügyel. Kiemelhetnénk a japán Studio Ghibli, azon belül Hayao Miyazaki munkáit, ahol például nincs éles határvonal jó és rossz között. A szereplők képesek fejlődni, jobb-rosszabb tulajdonságokat egyaránt hordozni. Ezekben a művekben az átváltozás jellemzően valamilyen többletfunkció elérését szolgálják. A Chihiróban a Yubabához vagy Hakuhoz köthető transzformációk a repülésben segítik a szereplőket. A Ponyoban a főhős lábakat növeszt, hogy emberként tudjon a barátjával élni. A Vándorló palota Puszta boszorkánya például fiatalságának megőrzéséhez használ bájitalt, Howl pedig a repülés képességével lát rá a háború borzalmaira, míg tanítványa az álcázást kereskedelmi célokra használja fel. Persze ezeknél a filmeknél is jelentkezik átok és amiatti alakváltás: Sophie idős hölggyé, az ellenséges ország hercege madárijesztővé változik, Chihiro szülei disznóvá alakulnak a mértéktelen fogyasztás miatt. (A Chihiro Szellemországban esetében az Arcnélküli alakváltásáról azért nem ejtenék szót, mert ott az átváltozás nem egy másik test felöltését jelenti, hanem a saját test torzulása következik be, amiről egyébként egy disszertációt lehetne írni.)

A fentieken túl azonban léteznek olyan mesei átváltozások, amiknek a hátterében nem a funkcionalitás vagy egy külső beavatkozás áll; a karakter az érzelmi állapotának megfelelő alakot ölt fel. Tomm Moore A tenger dala című rajzfilmjében ugyan szerepelnek a sablont követő megoldások, de üdítően eredetiként jelenik meg az a képi megvalósítás, amelynél a szereplők kővé dermednek, mivel benn ragadnak egy-egy érzelemben (gyász, szomorúság).

Mostanában is lenyűgözve figyelem az animációkban rejlő transzformációs lehetőségeket, de egyre nagyobb a vonzalmam a Tomm Moore-féle átváltozás iránt, amelynél a befogadót nem passzívnak, hanem értelmezőnek feltételezik, így nem (csak) a látvány miatt csoroghat a nyálam.

ÜP