Lee Chang-dong: Burning

Az, hogy miként érzékeljük a körülölelő világot, mit fogadunk el valóságnak, ősidők óta foglalkoztatja az embereket. Az ókorban pl. Platón is gondolkodott róla egy sort, arra jutott, hogy amit mi érzékelünk, az csak a mulandó leképeződése az örökké létező, változatlan idea-világnak. A kérdés persze nem csupán a filozófiában jelentős, rengeteg tudományág boncolgatta a témát az adott diszciplína eszközeit felhasználva. Az egyik kedvencem az a nyelvészeti megközelítés, amely szerint a környezetünket az anyanyelvünk által lefektetett irányvonalak mentén elemezzük. Ez a nyelvi relativitás elmélet, ami Sapir-Whorf hipotézisként is ismert. Leegyszerűsítve azt hangsúlyozza, hogy a nyelv meghatározza, hogyan tekintünk a világra. Például a teret az európai nyelveken szocializálódók nagyjából azonos módon érzékelik a jobb-bal, előtt-mögött stb. koordinátákkal. Viszont van olyan ausztrál őslakos nyelv, ami csak az észak, dél, kelet, nyugat tájékozódási pontokat használja, ha le szeretné írni, hol van egy entitás a környezetünkben. Így az ezt a nyelvet beszélő közösség tagjainak minden pillanatban tisztában kell lenni az irányokkal, mivel az égtájak alapján tudják meghatározni, hol hagyta Pista a szemüvegét. Tehát ők egész másként értelmezik és alkotják meg fejben a teret, mint mi, magyarok.

A valóság konceptualizációja - mint minden valamire való gondolati tartalom - bekúszott a művészet, a mozgókép világába is. A filmtörténet egyik híres alkotása, Antonioni Nagyítás című filmje egy fotós szemén keresztül mutatja be azt a bizonytalanságot, hogy amit látunk vagy látni vélünk, az lehet-e objektív, mindenki számára érzékelhető. Vagy minden, amit tapasztalunk, egy szubjektív valóságot hoz létre.

Kicsit talán messziről indultam, de amikor a dél-koreai Lee Chang-dong filmjét, a Gyújtogatókat néztem, akkor óhatatlanul az említett klasszikus és a megismerés-érzékelés kérdésköre jutott eszembe. A főhősünk egy szegénységben élő, írónak készülő fiatalember, Dzsongszu, aki véletlenül találkozik gyermekkori ismerősével, Haemivel. Hamar összemelegednek, a lány afrikai útja előtt megkéri a fiút, vigyázzon a macskájára távollétében. Haemi pár hét elteltével egy rejtélyes, gazdag idegen, Ben társaságában tér vissza. Párszor találkoznak hármasban, az egyik alkalommal Ben elárulja Dzsongszunak furcsa hobbiját: elhagyatott üvegházakat gyújt fel. Most is kinézett egyet a környéken, amit hamarosan le fog égetni. Haeminek váratlanul nyoma veszik, Dzsongszu pedig ettől kezdve egyre megszállottabban kutat a környező, üresen álló üvegházak után, ezzel párhuzamosan igyekszik a lány nyomára bukkanni. Közben meggyőződéssé alakul benne a gondolat, hogy a különös hobbi és a lány eltűnése összefüggésben áll egymással, minden bizonnyal Ben meggyilkolta Haemit.

Mi, nézők Dzsongszu szemén keresztül látjuk az eseményeket, így az általa látni vélt oksági viszonyokkal tudjuk (vagy nem) kirakni a puzzlet. A film bővelkedik az olyan elemekben, amik bizonytalanságban tarthatnak minket azzal kapcsolatban, hogy amit Dzsongszu elfogad tényként, az valóban tényként kezelendő-e vagy csak a fiú által alkotott valóságot látjuk. Haemi afrikai útja előtt árulja el Dzsongszunak, hogy pantomimezni tanul. Eddigi ismereteit be is mutatja, egy képzelt mandarint hámoz meg és fogyaszt el. Kifejti, hogy az illúzió élethűvé válásához el kell felejteni azt, hogy a gyümölcs ott van, de közben azt is, hogy nincs. Haemi állítása szerint kiskorában beleesett egy kútba, amiből Dzsongszu mentette ki. Ezt azonban senki sem tudja megerősíteni, maga Dzsongszu sem emlékszik rá, hogy lett volna ilyen esemény a gyerekkorukban, sőt később a hozzátartozók a kút létezését is kétségbe vonják. Amikor a macskát megy etetni a fiú az üres lakásba, akkor sose látja az antiszoc cicát, de szorgalmasan hordja neki az eledelt, a tányér pedig mindig kiürül a legközelebbi látogatásra. Mégsem tudjuk teljes bizonyossággal azt mondani, hogy a sosem látott macska létezik. Így, amikor a későbbiekben feltűnik egy macska a színen, róla sem dönthető el, hogy ez az a macska vagy egy másik macska. 

A film végig ebben a bizonytalanságban hintáztat: egyszer úgy tűnik, fel tudjuk fejteni az eseményeket, aztán a kézzel foghatóság hiánya visszalök minket a homályba. Ben szabadidős programja, a gyújtogatás szintén egy libikóka-helyzetet idéz elő. Igen, beszélt róla, hogy ez a hobbija. De láttuk valaha, hogy felgyújtott volna bármit is? Igen, említette, hogy szereti a metaforákat. De ez egyértelműen azt takarná, hogy Haemi egy olyan magányos, kiüresedett lény, akit Ben meg kíván szabadítani az evilági léttől? Aztán persze ezek a kérdések rengeteg más teóriát és megannyi megoldókulcsot adhatnak a kézbe, de egyikkel sem nyerhetjük el a bizonyosság kényelmét.

Azt gondolom, ez a bizonytalanság behálózhatja a mindennapokat is. Ha például egy esemény előzményéről csak sejtéseink lehetnek, akkor célszerű kerülni az összeesküvés elméleteket. Mert bizonyíték nélkül csak teóriák születnek, olyan szubjektív értékítéletek, amik a valósággal szembemenve kergethetnek az őrületbe. Persze, általánosabb síkon azt, hogy mi a valóság, nem írhatjuk le egy mindenek felett álló algoritmussal, meggyőződéseinkre hagyatkozhatunk. Arra, hogy a tapasztalatok és az általunk elfogadott nézetek közül, mit emelünk hangsúlyosabb pozícióba.

ÜP