Woody Allen: Zelig

A különböző játékok közül mindig is a sakkot tartottam a legérdekesebbnek, egyszersmind a legbonyolultabbnak. Maguk a játékszabályok érthetőek, a felszínen nem történik semmi szemmel érzékelhetően izgalmas, azonban komoly küzdelem folyik két elmében azért, hogy az egyik érvényt juttasson elgondolásainak. „A sakk érdekessége éppen abban rejlik, hogy két különböző agyban különbözőképpen alakul ki a játszma menete, s hogy ebben a helyzetben, a fekete nem ismerheti előre a fehér szándékait, de kikövetkeztetheti és keresztezheti.” {1} Ahhoz, hogy elérjük céljunkat, győztesnek érezhessük magunkat, valamilyen szinten bele kell helyezkedni a másik székébe, felmérni a lehetőségeket, és ahogy az idézet is kimondta, ki kéne következtetni a másik fél lépési szándékait. 

Woody Allen filmje átlátható struktúrát használ, két síkon (korabeli híradó- és mai interjúrészleteken) keresztül mutat be egy hitelesként beállított történetet. Középpontjában egy gyenge személyiséggel rendelkező ember áll, akinek legfőbb célja az, hogy szeretve legyen, tartozzon egy közösséghez. Hogy ezt elérje, fel kell (?) vennie az adott csoport/partner legjellemzőbb tulajdonságait, hogy megtapasztalja, milyen is az, amikor nem csak érzelmileg, de fizikailag is azonosul a kiszemelt közösség tagjaival. Hiszen az ember a maga fizikai valójából tapasztalja meg a világot. Ahhoz, hogy megértse és elsajátítsa a másik valóságát, fel kéne vennie annak fizikai tulajdonságait is. Ez persze – ahogy a legtöbb kritika is megfogalmazta {2} – jelen esetben túlzás, görbe tükör a társadalomnak, amely kilöki magából azokat az egyéneket, akik a sajátjuktól eltérő nézeteket/vallást/gondolatokat mernek hangoztatni, vagyis akik különböznek tőle.
Magát a Zelig-jelenséget a társadalom is betegségként értelmezi, hiszen senki sem váltogathatja úgy nézeteit és világképét, ahogy azt a kaméleon-ember teszi. A média eleinte szenzációként reklámozza a befogadóknak a „kelekótyát” {3}, majd átalakul a terjesztett kép a veszély forrásává, hiszen az alkalmazkodóképességgel és a beilleszkedéssel lehetőség adódik mások megtévesztésére. (Ami egyébként napjaink politikai életében különösen nagy jelentőséggel bír.) Bármi is hangzik el a sajtóban, azt úgy tűnik, a közönség készpénznek veszi. Így történhet az is, hogy a korábban közgyűlölet tárgyát képező Zelig (állítólagos gyermekek apja, balesetek okozója) hősként térhet vissza Amerikába. (Magyar viszonylatban Zelig történetét Trebitsch Ignácéhoz lehetne hasonlítani.)

Woody Allen úgy mutatja be a szeretetre vágyó figurát, hogy magáról Leonard Zeligről nem sokat tudunk meg. A korabeli híradós, és a fekete-fehér technikájú áldokumentum részekből összeszerkesztett történet egy olyan embert helyez a fókuszba, aki mindig rejtve van a kiválasztott csoport tulajdonságaiba burkolva. Látjuk megnyilvánulásait görögként, zenészként, orvosként, egyéni jellemvonások, félelmek és gondolatok azonban csak a hipnózisok alkalmával mutatkoznak. (Ekkor ugyanis annak tudata nélkül nyilatkozhat meg, hogy megfigyelés alatt állna.) A hipnózis felvételeire és Fletcher doktornő jegyzeteire támaszkodva hangozhat el a narrátor részéről is a film eleji rövid bemutatás, amely a zsidó, kirekesztett gyermek későbbi tetteinek kiindulópontjául szolgálhat. Az interjúrészletek – melyekben már színesben nyilatkoznak az alanyok (írók, szerkesztők, ismert emberek) – sem Zelig személyiségével foglalkoznak, hanem a társadalomra gyakorolt hatásról.

Zelig belső folyamatai, az egyes ember a filmben kizárólag dr. Eudora Fletcher pszichiátert érdekli, aki segít levetkőzni a társadalmi elvárások útvesztőjébe került páciens szorongását, és megtalálni a saját hangját. Ezt pedig úgy sikerül elérnie, hogy figyel a partnerére, próbálja a motivációit felismerni, majd az ő játék-módszerét alkalmazva szembesíti a vélt problémákkal. A társadalmi nyomás, a másoknak való megfelelni vágyás könnyen kibillenti egyensúlyából a „beteget”, aki képes ismételten elmerülni, belezuhanni az idegen kultúra/csoport szokásaiba, elveszíteni nehezen felépített önmagát csak azért, hogy érezze az elfogadást. Az állandó megfigyelés alatt állók (pl. filmipar sztárjai) globális problémája is lehetne ez, hiszen a média egy olyan képpel ismerteti meg a tömegeket, amely adott esetben igen távol kerül a bemutatott személyétől. Mivel az emberi megismerés alapja a kategorizáció, ezért a sztereotípiák mentén történő információátadással lehet talán legkönnyebben a köztudatba ültetni bizonyos gondolatokat. Az egymáshoz viszonyulás befolyásolása súlyos terhet ad a sajtó vállára, azonban a kapcsolatot kétoldalúan szükséges vizsgálni. Nem csak a feladó, de a befogadó felelőssége is, hogy egy-egy üzenetet miként interpretál. A közvetlen környezetünkben lévőkkel szembeni előfeltételek helyett tehát célszerűbb volna saját tapasztalatainkra hagyatkozni. 

Az emberi kapcsolatok egy nagyon negatív világban tarthatnak olyan irányba is, amelyre a sakk végső soron hivatott: keresztbe tehetünk a velünk szemben lévőnek, ha kiismertük a gondolkodásmódját és fejben felvázoltuk a lehetséges lépéseket. Ideális esetben azonban az emberi kapcsolatok alapja nem az egymás szándékai ellen irányuló tevékenység, inkább egymás segítése a cél. Ugyanakkor a hétköznapi érintkezésben is figyelemmel kell kísérni partnerünk lépéseit, követni kell a másik fél gondolatmenetét, felmérni szándékait és tudását, hogy azt mérlegelve tudjunk reagálni, megtenni saját lépésünket a megfelelő folytatás elérése érdekében.

ÜP

Források:

{1} Stefan Zweig Sakknovella című művének részlete  (http://mek.oszk.hu/00500/00538/00538.htm)

{2} http://timegoesby.blog.hu/2014/10/03/zelig_451

{3} A beszélő név eredeti jelentéséről többek között Debreczeni Júlia A kaméleon-szindróma című cikke is említést tesz: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?&ev=1983&szam=01&cikk_id=5672