A filmzene kapcsán első kérdésem az volt, hogyan lehet a hangról, dallamról írni. Aztán persze a sok hasonlóan primitív gondolat mellett (hogyan lehet a hangot képekben megmutatni, hogyan lehet a hangot képhez társítani) eszembe jutott, hogy ááá, hiszen a zeneműveket is írják. Bár kicsit más a kód, mint egy esszénél, de azért mégiscsak papírra vetik a hangjegyeket. Rendkívüli eszmefuttatásom inkább félbe is szakítom és in medias res belevágok a filmzenék ezerarcú világába.
Rengetegen foglalkoztak már a filmzenékkel mint a mozgókép hangulatát meghatározó alaptényezővel. Köznyelvben forognak az olyan nevek, mint pl. Hans Zimmer, John Williams, Ennio Morricone. Általában az ismert zeneszerzők fülbemászó dallamaihoz filmes képkockákat is könnyedén társítunk. Az egyszerű zenei felépítmények java része egy-egy témára fűzve bizsergetik érzékszerveinket.
Nem is igazán szeretném megmagyarázni, mitől lehet sikeres egy aláfestő zene egyrészt azért, mert nem értek hozzá, másrészt azt gondolom, hogy ezzel ismét a szubjektív értékítéletek megbecstelenítését követném el. Helyette inkább csak azokhoz a filmzenékhez fűznék pár laikus gondolatfoszlányt, amelyek mindig képesek átsodorni egy kellemesen hullámzó filmvilági hangulatba.
Vannak olyan filmzenék, amik egy korszak hangulatát és annak főhőshöz való viszonyát igyekszenek hangsúlyozni. Jonny Greenwood Fantomszálhoz írt zenéje, a House of Woodcock elrepít abba a sznob miliőbe, amely az ‘50-es évek divattervezőjének/szabójának életét átszövi (öhm). A felszíni rendhez ragaszkodó férfi kaotikus érzelmeit a Sandalwood II névre keresztelt szerzemény elég hűen közvetíti.
A szereplők érzelmi állapotának zenére tükrözését a “sztorizós” művek remekül működtetni tudják. Ezek a darabok egész sor érzelmet vonultatnak fel egymás után, melyek mintha logikailag is kapcsolódnának egymáshoz: ezzel mesélve el a karakterek filmbéli útját. Ilyen például a Spirited away zenéjéhez írt One Summer’s day Joe Hisaishi tollából.
Aztán ott vannak a dialógusokra emlékeztető filmzenék, ahol ide-oda passzolja egyik téma a másiknak a szót, mintha csak a filmbéli karakterek párbeszédjét hallgatnánk. A vándorló palota fő témája (Merry go round) ide sorolható, egyben azon variációk halmazába is beolvasztható, amelyek klasszikus zenét formáznak át a film hangulatát kiemelve.
Alexandre Desplat valamiért úgy él bennem, mint a filmzeneszerzők Tschaikowskyja. A zeneszerző imádja a zongoraközpontú, csilingelős hangzásvilágot. Filmzenéi közül kettő is nagy kedvencnek számít. Az ellenséges vágyak című dráma Wong Chia Chi témájához írt részletben a zongora súgja a központi dallamot, ami köré a blockbusterek nagy volumenű hangszer orkánja azért igyekszik becsempészni a keleti filozófia csendes morajlását is. A Leány gyöngy fülbevalóval Griet témája fúvós hangszer köré húz fel egy komorabb várfalat, ami a főszereplő érzelmi világát hivatott bemutatni.
Ha már csilingelős filmzenét említettem, akkor nem hagyom ki Philip Glasst sem, tinédzserkori búsongásom gyakori kísérőjét, aki többek közt az Órák zenéjéért felelős. Szerzői kézjegye lehetne a zongora dinamikus hangszerkíséretes sodrása, ahol aztán nem lehet nyugta a fülnek, mert ebben a zeneáramlásban nincs szünet. Mára már sajnos el is idegenedtem ettől az állandó lendülettől.
Thomas Newman a reménytelen romantikusok éllovasaként szintén két zenével lopta be magát a lejátszási listámba. Az egyiket egy kicsit talán restellem is, mert a film, amelyhez társul, megmosolyogtatóan naív, kínosan felszínes, a zene önmagában mégis ad valami keserédes zamatot egy álmos délutánba. A “Whisper of a thrill” ez, amihez talán elég a Meet Joe Black filmes alszlogenjét odabiggyeszteni, hogy a hangulatához közelebb férjünk: “sooner or later everyone does”. A másikat pedig tán mindenki ismeri, Az amerikai szépség, ami a lassan, de biztosan közeledő zenék sorát erősíti.
Vannak ugyanis a lábujjhegyen közeledő, lopakodó zenék. A szinte suttogva megjelenő alaptéma lassan bontakozik ki, de amikor kibomlik, akkor teljes hangerővel árad szét a zene az idegvégződésekben. Alberto Iglesias szerintem ezt el tudja érni a Broken embraces zenéjével, Jed Kurzel a szinte feledésbe merült Macbeth-tel. Na meg az I saw the devil fő karakterének témája is említésre méltó ebből a sorozatból, amelyben főként a szomorkás élt hallani ki.
Satie-féle mélázós zenéknek szoktam magamban hívni az olyan filmzenéket, amik katarzis nélkül áramlanak egy ütemben a sodrásnak és a filozofikus gondolatfolyamnak engedve. A Her zenéi, a Song on the beach, Phtotograph az ábrándozós hétköznapok világába kalauzol.
Ravel Boleróját idéző művek is szerepelnek bőven a filmzenék között. Az ilyen típusú zenék a hegymászáshoz hasonló élményt nyújtanak. Ezek általában egy-egy hangszerrel nyitó darabok, amelyek a csúcs felé közeledve egyre több kíséretet kapnak. A tetőponton megszólal az összes hangszer, körülnézünk, hogy jéé, milyen szép tájon járunk, aztán elkezdünk lefelé baktatni. Ismét egyre kevesebb hangszer kap szerepet, ahogy lefelé jövünk a hegyről, a vége felé pedig már egészen elhalkul, elsötétül a dallamvilág.
Ehhez szorosan kapcsolódik a két szálon futó zenék sokszínű kavalkádja. Van, amelyben két eltérő dinamikában haladnak előre a különböző szálak, a tetőpont környékén összeolvadnak, majd ismét szétválnak. Van olyan is, amelynél egy fő szálhoz csatlakozik melléktéma, ami átveszi az irányítást a mozdulatlan központi felett. James Newton-Howardnak, az M Night Shyamalan filmek szorgalmas zeneszerzőjének a The village-hez írt fő témája, Clint Mansell The fountain (Death is the road to awe) filmhez írt zenéje vagy egy nagy kedvencem, Shigeru Unebayashi In the mood for love zenéje is hasonló felépítésű. Meg persze Az utolsó mohikán, de azt mindenki ismeri.
Záró akkordként azért megjegyzem, hogy érdemes elnézni évi egyszer a MÜPÁ-ba, ahol a Cinemusic gondoskodik róla, hogy néha élőben is találkozzunk az ismerős zenékkel. Mert a zene azért mindig kell. Képek alá, mellé, néha még elé is.
