Lehetőségünk van arra, hogy a különböző felületeken megosztott vizuális tartalmakat, kedvenc illusztrátorainkat, festőinket kövessük, akik nem riadnak vissza az önreklámozás világától. Conrad Roset oldalát bogarászva láttam, hogy egy videójáték kreatív tervezését bízták rá, és valami eszméletlen jól néz ki a végeredmény.
Le kell szögeznem, hogy nem vagyok nagy gamer. Legnagyobb sikeremet úgy tippelem a Jazz Jackrabbitben értem el, ahol sikerült legyőznöm az őrült teknőst. A későbbi játékokról érdeklődés, felszereltség, stb. hiányában csak annyit tudtam, amennyit a különféle reklámok láttatni engedtek. Vannak autós üldözős, háborús, zombis, ilyen-olyan témájú játékok, ahol le kell győzni az ellenfelet, véghez kell vinni egy küldetést. Maradjunk annyiban, hogy nem tekintettem úgy ezekre a termékekre, mint művészeti alkotásokra. Aztán szembejött velem az említett oldalon a GRIS nevű játék promóciós képe, és akkor már kicsit másként kezdtem foglalkozni a témával.
A videójátékoknak is megvan az a sajátosságuk, mint a rajzfilmeknek: van egy narratív váza, amire felhúzzák a képi világot. A megalkotott vízió - ideális esetben - több rétegből áll, van háttér, előtér, mozgatott karakterek. A rajzfilmek a képeket általában az előre gyártott tartalom mentén mutatják, míg a videójáték készítőjének nem elég csak egy szegmensét megmutatnia a világnak, hiszen a játékos többféle útvonal közül választhat, a világot térkép alapján kell megtervezni és kivitelezni.
A mesék úgy hatnak a befogadó érzelmeire, hogy közben a nézőnek nem kell döntéseket hozni, nincs befolyása a történéseke, így egy objektív szemlélődést enged a bemutatott világban. A játék viszont bevonja az eseményekbe a játékost, aki egy karakter bőrébe helyezkedve irányítja a cselekményt bizonyos szabályok szerint. Mindkettő empátiát feltételez, viszont a játékok úgy emelik azt a fókuszba, hogy a saját/irányított karakter sorsa legyen központi, a külső nézőpont így nehezebben érvényesülhet benne. Ezt egyrészt elérheti úgy, hogy a játékos a karakter szemén keresztül látja az eseményeket, másrészt kívülről figyelheti, de ő mozgatja, ad parancsot a különféle útvonalak követésére, mozgások véghezvitelére.
A videójátékoknak van egy olyan sajátos műfaja, amelyben a hangsúly nem a feladatok végrehajtására kerül, hanem a látványra, amin keresztül jutunk közelebb a felvázolt történet megértéséhez. Ebbe a kategóriába sorolható a Nomada Studio munkája, a GRIS is, ahol Conrad Roset festő képei kelnek életre egy fiatal lány történetét elmesélve. A történet interpretálása teljesen a befogadóra van bízva, mivel narráció, beszéd, szó szerinti leírás nem szerepel benne, a látottakból következtethet mindenki a maga szájíze szerint arra, miről szólt a lány utazása. Így van, aki a gyász feldolgozásaként, más az emlékek elvesztéseként, valaki a félelmek legyőzéseként értelmezi a történetet.
Mivel játékként népszerűsítik őket, így magát a játszást, a szintek nehézségi fokának megfelelő problémamegoldást feltételezné hangsúlyosnak a laikus. Itt viszont épp mintha csak a logikai feladatok megoldása lenne a mellékes, kiegészítő elem a vastagon szedett művészi kivitelezés mellett.
A GRIS vagy a Journey így műfaji besorolását tekintve nem is igazán játék, sokkal inkább animációs film, interaktivitással megspékelve. Tavaly a Netflix nagy dobása volt, hogy a Black Mirror egy részét interaktívvá tette, vagyis a néző dönthette el, milyen irányban mozduljon el a történet. A hagyományos értelemben vett interaktív filmektől azonban eltérnek ezek a “játékok” olyan tekintetben, hogy a kimenetel nem a néző döntésétől függ, hiszen adott, mi fog történni, ha az út végére érsz. Maga az utazás időtartama, a dinamizmus viszont a játékoson múlik, ő dönti el, mennyire kíván elmerülni a zenei-képi kompozíció varázsában.
ÜP
