Ha látszólag egyforma tárgyakat helyezünk egymás mellé és az egyikről azt állítjuk, hogy az az eredeti, a mellette lévő pedig a másolat, akkor vajon melyiket tekintjük értékesebbnek? Az ‘eredeti’ szóhoz jellemzően pozitív értékeket társítunk; azt tartjuk a valódinak, megbízhatóbbnak, mivel régebb óta él, megalkotásának idejéről, készítőjéről mesél. A másolat ugyancsak magában foglalja ezeket a tényezőket, ugyanakkor többletet is adhat. Hiszen nem csupán az eredeti verzióra utal (ezzel együtt a korára, alkotójára), de át is alakítja azt a saját dimenziójára vetítve.
Kultúránkat másolatok tömkelege lepi el, amelyek segítenek az eredeti művek feltérképezésében, ezzel együtt örökségünk megértéséhez is hozzájárulnak. Vegyük például az antikvitást, azon belül a rómaiakat, akiknek kedvelt elfoglaltságuk volt a görögök imitálása. Ha nincsenek a római szobormásolatok, elég kevés információnk lenne az ókori görögök szobrászatáról. Az időben ugorva Rembrandt kortársai közül hirtelen Jan Vermeer van Delft ugrik be. Nem lehetünk benne biztosak, hogy a kánonba emelt képek mind egyazon alkotóhoz tartoznak, de a stílus és az anyaghasználat erre engednek következtetni. Ha például kiderülne a Leány gyöngy fülbevalóval vagy a Tejet öntő nő képekről, hogy két külön festő munkái, akkor csorbulna valamelyik értéke azért, mert nem Vermeer műveként hivatkozunk ezentúl rá? (Mondjuk maga a kánonalkotás is elbírna egy eszmefuttatást arról, hogy az mennyire emel a mainstreambe témát, stílust, világnézetet és ez hogyan befolyásolja az adott kor gondolkodásmódját.)
Abbas Kiarostami Hiteles másolat című filmje ezt a kérdéskört járja be. Először a műalkotások tekintetében kerül fókuszba az eredeti és másolat viszonya, majd az emberekre/ emberi kapcsolatokra húzza át a kölcsönhatást. Az, ahogyan a hangsúlyt váltogatja és a nézőt elbizonytalanítja az eredeti és másolat megkülönböztetésében, izgalmas játékot szül. Az egyik megkapó gondolata a filmnek az, hogy tulajdonképpen nem létezik eredeti alkotás, hiszen mindegyik valamilyen látványnak, érzésnek a lenyomata. Ugyanez a helyzet az emberekkel: klónok vagyunk, genetikailag elődeinkre hajazunk, szociális viselkedésünk is minták alapján alakul ki és öröklődik tovább.
Mindezek ellenére mégis fontos számunkra az eredetiségvizsgálat, hiszen a legkorábbi változatokkal saját történelmünket, kultúránk gyökereit kutatjuk, általuk térképezzük fel őseink életét, vonunk le jelenünk vonatkozásában következtetéseket. Örökségünket az eredetihez viszonyítottan értékeljük.
Ilyen tekintetben érdekes például a vallások történetének tanulmányozása is. A Netflix dokumentumsorozata, a Gyilkosság a mormon közösségben az eredetinek hitt iratok gondolkodás formáló erejéről szól. Arról, hogy egy-egy dokumentum képes megrendíteni vagy épp megszilárdítani a vallások alapjait. Ahogy egyébként a mormonizmust meghatározó Mormon könyve, úgy a Biblia is az emberek válogatta történetek összességéből áll össze, a kanonizáció során tömörültek egy egésszé. Érdekes volna a Szentírás azon verzióját olvasgatni, amelyben az összes apokrif irat szerepelne minden variánssal együtt, hiszen azok a történetek az adott kor elvárásainak megfelelően folyamatosan változtak.
A mozgóképek világában eredeti és másolt alkotásról beszélni persze problémásabb, sokkal inkább egy-egy történet átdolgozásáról, egy-egy képsor valamilyen szempontú újragondolásáról lehet beszélni.
Vannak olyan esetek, amikor a készítők szándékosan “lopnak” korábbi alkotásokból. Tarantino sosem tagadta, hogy műveiben felhasználja híres elődjei filmkockáit. Ez nem plagizálás és nem pusztán azért, mert bevallottan mások anyagait gyúrja át. Egyrészt tiszteletadás a korábbi munkák előtt, másrészt olyan formanyelv kialakítása, amivel éppen egy egyedi stílus rajzolódik ki. Bár az ázsiai Lángoló város című filmet idéző Kutyaszorítóban kapcsán sok támadás érte az egyértelmű koppintást, az eddigi produktumok viszont épp az intervizuális utalások olyan egyvelegétől váltak kirívóvá a filmes univerzumban, amely áthallások a különbözőségük ellenére koherensen épültek egymásba. A másolás valójában tehát utalás egy előző alkotásra, ugyanakkor előremutató, hiszen más kontextusban jelenik meg az örökölt jelleg, így az idézőjel is elhagyható róla.
A másolatok között azért mégiscsak van fokozatosság, differenciált az előzmény felhasználásának mértéke és módja. Az, hogy valaki a saját stílusában alkot, nem azt jelenti, hogy egyes jeleneteit ismételten felhasználja többletfunkció nélkül. A Disney stúdió nem egyszer alkalmazta azt a módszert, hogy egy töltelékjelenetet úgy rajzoltak át képkockáról képkockára, hogy ugyanazt a kiegészítő szerepet töltötte be a pár perces rész egy másik munkában, egyedül a karakterek főbb vonásait alakították át.
A Disney korai szakaszában és az orosz szocialista tanmeséknél jellemző volt a rotoszkópia használata. Eredetileg a módszer az élő felvételek képkockánkénti átrajzolását jelentette. Ez a típusú másolás sem csalást vagy lopást jelent, hiszen egy teljesen eltérő világba, kétdimenziós közegbe ültették át a mozgóképet, meghagyva az alkotói szabadságot a rajzolás kreatív lehetőségeinek kibontakoztatására.
A remakek világa sem minden esetben az ötlettelenség hiányára utal. Vannak olyan történetek, amiket érdemes áthelyezni más korba, eltérő kulturális környezetbe. Ezektől a változásoktól az üzenet módosulhat, a hangulat mindenképpen változik, az eltérő filmnyelvi eszközök használata nyilván hatással van a befogadásra.
Sajnos persze szép számmal léteznek olyan feldolgozások, amelyek egyetlen előnye éppen az lehet, hogy felhívják a figyelmet az elődre. Wim Wenders 1987-es filmje a Berlin felett az ég középpontjában az a vágy áll, hogy ne csak kívülről szemléljük az életet, hanem vegyünk részt benne minden velejárójával együtt. Az angyalok, akik szemlélőként kísérik végig az emberek mindennapjait és gondolataikat a szellemi lét helyett az élet materiális oldalát kívánják megismerni. Szeretnék, hogy nyomuk legyen a világban, legyen saját történetük a fizikai, érzékszervi tapasztalás által. Wenders munkája óda az élethez, egy (túl) hosszúra nyújtott költemény, ami laza struktúrában vándorol a berlini emberek véletlenszerű, sokszínű (de gyakran felszínes) gondolatai között főként totálokba foglalva.
Az amerikai reboot, Az angyalok városa vastagon szedi az előd mellékesnek tűnő vázát, az angyalok túlvilági lénye és persze a nagy betűs szerelem kerül előtérbe. A mélázó, elégikus hangulat és költői képek helyett a szórakoztató események láncolata veszi át az uralmat. A befogadói értelmezés rétegzettségének lehetőségét ez az irány kiirtja.
A legtöbb remake-nek címkézett film persze kisebb változtatásokat eszközöl. Ám azok az apróbb történetbeli, képi transzformációk is impressziót szülnek. Előfordul, hogy a változtatás a tömegkultúra igényeihez igazodik, így művészi ambíció nélkül kapunk egy leegyszerűsített, hollywoodi fagylaltot, amit egy-két óra alatt elnyalunk, de jóllakni nem fogunk tőle.
A mozgóképek esetében a másolás mindenképp átdolgozást feltételez, nem lehet az eredetivel megegyezőt létrehozni. A másolat erényei rosszabb esetben a korábbira történő hivatkozásban merülnek ki, ám sokszor az eredetire utalás lesz zárójeles és valami egészen üdítő impulzust hagy a nézőben a mű. Ekkor lehet Kiarostami mondanivalójára asszociálni: "nem a tárgy számít, hanem az, ahogyan látjuk a tárgyat".
ÜP
