Bizonyos filmeket mindig is szerettem úgy nézni, mint verset olvasni. A befogadás ezeknél ugyanis nem a kapucsengő fizikai tulajdonságaival leírható egyértelmű jelenség, az interpretálás nyitottabb térben bandukol. Bár vannak olyan műfajok, amelyek nem szolgálnak ezzel az élvezeti faktorral és az egyszer-nézés örömét (vagy éppen bánatát) zúdítják a kikapcsolódásra vágyókra, azonban számos alkotás a tömegsodrásból kievickélve mutat valamit, amit el tudunk raktározni hosszabb időre is agytekervényeinkben.
Különösen élvezem azokat a horrorfilmeket, amik a jump scare klisét kerülve próbálnak az ember bőre alá férkőzni és gondolatébresztőként maradnak a nézőben napok-hetek-hónapok múltán is. Hogy a horroron belül pontosan mely alkotások vannak a karácsonyfa csúcsára helyezve, ahhoz érdemes egy kis filmtörténeti kitekintést tenni.
A mozgóképi éra hajnalán, a 20. század elején jelent meg az a stílusirányzat, ami német expresszionizmus néven indult hódító útjára. Ahogy az irányzat elnevezése mutatja, az alkotók egy hangulat, a szorongás, a félelem expresszióját mutatják be a mozgókép segítségével. Már ebben a korai időszakban is rájöttek arra, hogy nem elegendő a rémisztőt szörnyszülötteken keresztül prezentálni, a hangulat megteremtésében a díszletnek, kameraállásnak is kulcsszerepe van. A fókusz ezzel a szereplők belső ábrázolására kerül; arra, hogyan élik meg a velük történteket és ebből fakadóan miként látják saját környezetüket. A bútorok, tárgyak torz, groteszk formában jelennek meg, a helyiségek falai aszimmetrikussá teszik a teret. Ezek a motívumok mind a mozgóképi karaktereket körülölelő világ torzult leképeződései. A szorongást a saját környezetünkben fedezhetjük fel, “a lelki indulatok szinte korlátlanul uralják a világábrázolást” ezeknél a filmeknél. Talán a stílus leghíresebb képviselője a Dr. Caligari, ami aztán minden elemet felmutat, ami egy igazi expresszionista filmhez kell. A motívumok felsorakoztatása persze önmagában nem okoz katarzist, a hangulatteremtésnek csupán részeit képezik.
Dr. Caligari - Robert Wiene
A horror-élmény filmes kifejezőeszközei mindenesetre ebből az irányzatból eredeztethetők akkor is, ha az alműfajok közül a vizuális vagy éppen a a pszichés horror alkategóriát vizsgáljuk. A vizuális horrorfilmben elég egyértelműen az arcunkba tolják a készítők, hogy igen, ettől vagy attól kell megijedned (pl. vámpír, szellem, stb), a pszichés horror esetében pedig éppen az a rémisztő, hogy nem tudjuk, pontosan mitől is kéne félnünk. A félelem általában nem szörnyűséges, kézzel fogható lény miatt keletkezik, hanem nagyon is hétköznapi tragédiák szüleménye, amik jellemzően valamilyen pszichés állapotot eredményeznek. Ezekből az alaphelyzetekből táplálkozó filmek egész közel tudnak kerülni a költészethez, ha a mozgóképi formanyelvvel próbálják érzékeltetni az őrületbe hajló állapotot.
Polanski 1965-ben bemutatott horrorja, az Iszonyat egy fiatal nő széthullásának fázisait láttatja látomásszerű képekkel, a Rosemary gyermeke (1968) szintén a pszichét hangsúlyozva vezeti a nézőt a látatlantól való félelem, a bizonytalanság horrorisztikus, zárt világába. Mindkét film a lakásba börtönzés, egyúttal a zavaros elmében ragadás “élményét” mutatja be.
Iszonyat - Roman Polanski
A 2014-es ausztrál pszichológiai horror, a Babadook stilizált, zárt világot teremtve nyújt betekintést egy anya és fia bonyolult kapcsolatába. Műfaji besorolását tekintve is egyértelmű, hogy a karakterek belső folyamatai kerülnek előtérbe, az igazi horror-élmény tehét inkább lélektani szempontból értelmezhető. Az anya gyűlölete, gyásza, magánya, fáradtsága (ki, hogy értelmezi) szüli azt a lényt, ami egy rémmesével beköltözik otthonukba.
A szereplők közti kapcsolat központivá tétele a Fehér éjszakák vagy az Örökség horror-drámákban is jelentős. Az események tragikussá válása mindkét filmben a karakterek egymáshoz való viszonyából adódik. A Fehér éjszakák egy párkapcsolatot ismertetve, az Örökség egy családi kapcsolatrendszert elemezve mászik egyre közelebb az őrület felé. A szorongás ezekben a horrorokban az emberi kapcsolatok szalma-ház jellegéből fakad. Számos kritika nem is főként a horror, sokkal inkább a dráma műfaját emlegeti Ari Aster munkáinál.
Örökség - Ari Aster
Ugyancsak átlépünk a drámába a dél-koreai The Wailing esetében. A főhős kétségbeesetten próbálja megmenteni lányát a feltételezhetően gonosz erőktől, de biztos kapaszkodó nélkül, megérzéseire hagyatkozva kell eldöntenie, melyik út a helyes gyermeke gyógyulásához. A bizonytalanság és a sötétben tapogatózás egészen egyedi hangulatot teremt, a főszereplő szemén keresztül nyomasztja a nézőt a libikóka-helyzet.
A dráma és a horror műfaji határai szerencsére nem ritkán összemosódnak. A fenti példákban a horror engedett a drámaiságnak, de fordított esetre is van precedens. A Take Shelter bár drámaként definiálja magát, de a filmben bemutatott félelem - attól, hogy egy örökletes betegség rátelepszik a főszereplő elméjére - a horror eszköztárának is ajtót nyit. A zsáner jegyei főként az álom-jelenetekben ismerhetők fel, ahol egy sosem látott vihar ösztönlénnyé változtatja az embereket. Az átváltozás alatt persze nem azt kell érteni, hogy zombi-külsejű alakok rohangásznak ide-oda, helyette inkább a változásból fakadó fenyegetettség-érzet kerül képernyőre.
Take Shelter - Jeff Nichols
Az álom mint az emberi létezés egyik nagy misztériuma persze rengeteg filmben, megannyi horrorban az ijesztgetés kiindulópontja. Az egyik nagy kedvencem - amit a horror szaga nagyon-nagyon messziről csap meg és csak erőszakkal lehet a jegyeit felismerni benne, de én azért mégis megemlítem - Akira Kurosawa Álmok című filmje is (rendkívül meglepő módon) az álmokat helyezi fókuszba. Nyolc álom alkotja a történetet, rajtuk keresztül ismerjük meg egy férfi életét. A lassú sodrású film első álomjelenete valamiért mindig halálra rémített. A kis-nagy ellentétpár jól működik félelemkeltésben, ha a megfelelő nézőpontból láttatják az amúgy teljesen átlagosnak tűnő eseményeket.
Mert a horror szerintem általában nem eseményekből következik, hanem belső folyamatok hozzák létre. Hemingwayről például mindig az a bizarr “irodalomtankönyves” állítás jut eszembe - ami egyszerre lenyűgöz és elborzaszt - hogy élete utolsó éveiben rettegett a megőrüléstől. Bár ez a nyomasztó gondolat talán nem mindennapi, az ismeretlen rossztól való félelem, a szorongás az emberek zöménél jelenlévő érzés. És ezeknek a félelmeknek, a belsőnek a láthatóvá tétele egy olyan bravúr, amit a mozgókép a nem is annyira váratlan ijesztgetések nélkül képes elérni.
