Akira Kurosawa: Álmok
Amikor a Kurosawa-életművet nagyjából ismerők körében szóba hozom az Álmokat, akkor általában nagy szemekkel merednek rám, hogy miről beszélek, az ismertebb alkotások forognak csak a köznyelvben. Pedig emlékszem rá, hogy évekkel ezelőtt még a tévében is leadták az 1990-es filmet, plusz felbukkan benne Martin Scorsese mint Vincent van Gogh.
A nyolc epizódból álló mű egy férfi életének állomásait mutatja be az álmain keresztül. Az epizódok a bűn-bűnhődés téma köré szerveződnek, jellemzően az ember környezetromboló tetteinek következményét mutatják be, melyek az idő előrehaladtával egyre nagyobb és mélyebb károkat okoznak.
Az első álom annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy még a szakdolgozatomban is meg akartam említeni. A történet szerint egy esős, de fényes napon figyelmezteti az anya a kisfiát, hogy ne mászkáljon el, mert a rókák ilyenkor tartják a nászukat, nem szeretik, ha meglesik őket. Ha valaki mégis meglátja, annak beláthatatlan következményei lesznek. A kisfiúban persze ettől még nagyobb lesz a kíváncsiság, nyilván kimegy az erdőbe leskelődni. A rókák menetére nem is kell sokat várni, baljós ködbe burkolva közelednek nagyon-nagyon lassan, megfontoltan.
A körülbelül tíz perces epizód a frászt hozta rám. Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem horrorfilm, mégis olyan nyomasztó hangulatot áraszt, olyan szorongás lesz úrrá a nézőn, mintha a láncfűrészes ürge jelenlétét érzékelnénk. A gyönyörű képek ugyanis vészjóslóak, a kisfiú környezetében minden hatalmas: a házuk kapuja, az erdőben a fák és a növények. Szinte elveszni látszik benne az ember. Ha megzavarják a kis nyüzüge lények ezt az óriási világot, attól felborul a rend. A maszkot viselő rókák rituális menetében ismétlődő mozzanatként jelenik meg a megtorpanás különféle pózokban, az elszigeteltségüket őrizve kémlelik a környezetüket. A homogén mozgás egyébként káprázatos, légies a vonulásuk, tulajdonképpen egy jól koreografált táncot lejtenek az ösvényen haladva, úgyhogy nem csoda, ha a bámészkodni vágyás odavonzza a bűnös lelkeket. Csakhogy amibe belenyúlunk, az már változást idéz elő. Ha a virágokkal díszített tortába belemártjuk az ujjunkat csak azért, hogy tudjuk, milyen a belső szerkezete, megbontjuk a formát és már csöppet sem lesz a kibelezett édesség olyan gusztusos, mint érintetlenül.
Erről Mario Vargas Llosa A beszélő című regénye jutott eszembe. (Ami egyébként valamilyen oknál fogva az idő elteltével sem vált a kedvencemmé.) Egyszer olvastam még évekkel ezelőtt, úgyhogy a sztori nagy része a feledés homályába merült. De emlékeim szerint olyan nyelvészekről szólt, akik megzavarták az ősi kultúrában élő törzsek életét azzal, hogy jelenlétükkel a modern világot beemelték a hétköznapokba. A megfigyelt élet így már átalakult, nem tudták megőrizni integritásukat a törzs tagjai.
Hasonlóképp lehetne interpretálni a filmet is. Ne ártsuk bele magunkat erőszakkal olyan dolgokba, amik nélkül zavartalanul tudnánk tovább folytatni életünket és tőlünk függetlenül szintén tovább forgathatná zavartalan körkörös működését a természet. Minden sokkal békésebb lenne. Persze az ember gyarló, meg kíváncsi, mégiscsak él benne a szépség, egzotikum, ismeretlen (stb) iránti lelkesedés, úgyhogy ezt jól megszívtuk. Mi is, meg a természet is.
ÜP
