Sokszor teljesen véletlenül, mindenféle előzetes koncepció nélkül futok bele olyan filmekbe, amik után izgatottan átnyálazok kritikákat, ilyen-olyan forrásokat, hogy magáról a filmről és a készítőkről minél több információ birtokába jussak. Hasonlóképp történt ez a Homár című filmmel is, amit még jó pár évvel ezelőtt álmos ide-oda kattintgatást követően találtam. Lenyűgözött, ahogy ebben a disztópiában a szereplők gépies érzelemmentességgel beszélgetnek, mozognak és látszólag elfogadnak minden bizarr szabályt, mintha az volna a legtermészetesebb, hogy ezek mentén létezzenek.

Mi is olyan vonzó ezekben a beteg, elvont, polgárpukkasztó mozgóképekben?

Meggyőződésem, hogy ha a hétköznapiságba fulladó tömegcikkek közül kikandikál egy-egy oda nem illő fekete bárány, ami sokkol, nyomaszt, gyomorba rúg, akkor az minden aggasztó jelző ellenére pozitívnak tekinthető. Éppen azért, mert arra kényszerít, hogy  a megszokottól eltérő nézőpontból szemlélődjünk, egy kicsit kibillent a nyugalmi állapotból.

Ilyen filmeket alkot Yorgos Lanthimos is, akinél a filmbéli világ történései jellemzően egy olyan abnormális rendszer keretei között bontakoznak ki, amelyben a karakterek maguk is kénytelenek aberráltan viselkedni. A walking dead kifejezés nem is a zombikra, hanem Lanthimos karaktereire illik a legjobban, mint pl. az Egy szent szarvas meggyilkolása fillmbeli szereplői esetében. Ha a Homár disztópiájától és karaktereitől kiguvadt a szemem, akkor a Dogtooth című, szintén Lanthimos-filmtől körülbelül sokkot is kaptam. Itt megjelenik minden, ami egy jó kis felháborodásra okot adhat: van etikátlan gyereknevelés, vérfertőzés, naturalista erőszak ábrázolás.

Persze ez a téma nem csupán a görög rendező specialitása,Tarantino például szintén erőszeretettel mutogat borzalmas, de esztétikussá formált gyilkolászást, erőszaktevést a filmjeiben. Ezekben persze nem is az a szemöldök rángató tényező, hogy ezek milyen gyakorisággal jelennek meg benne, hanem az, hogy logikusan következnek be a logikátlannak gondolható szörnyűségek. A gyakoriságból adódóan a szörnyűségek “csupán” a történet természetes velejáróivá válnak, már-már olyan hétköznapi mozzanatnak tűnnek, mint a reggeli szemét kukába helyezése.

Bár kétségtelen, hogy Tarantino szerzői kézjegye áthatja a filmjeit, azért elég erős hatást gyakoroltak rá a dél-koreai alkotások is. Elsőre rögtön az Oldboy juthatna eszünkbe, aminek díjesőjét és köztudatba emelését éppen Tarantino közbenjárása segítette. Azért akadnak itt más gyöngyszemek is, amiknél érdemes elidőzni. Park Chan Wook bosszú trilógiájából ugyan az elsőt már említettük, A bosszú asszonya szintén elég beteg ahhoz, hogy kitűnjön a tömegből. A szolgálólánnyal folytatta a filmes az egyedi elbeszélésmódot és a meglepő csavarokkal operáló mesélést ebben a feminista, girlpower drámában. A mostanság a Paraziták miatt felkapott rendezőnél, Bong Joon-honál szintén fellelhetők különlegesebb darabok, bár őszintén szólva vannak mellényúlásai. Főleg, amikor nemzetközi terepen próbálkozik. Az Okja például annyira belesüpped a hollywoodi maszlagok közé, hogy minden bája ellenére sem tudjuk beszívni hosszabb időre a szervezetünkbe, mert a következő kilégzésnél már el is tűnik a levegőben. Más a helyzet a The Host-nál, amiben bármennyire röhejes a CGI szörnyeteg, a történetvezetés, a karakterek kidolgozása szinte zárójelbe teszi a förmedvényt és ökölbe szorított kézzel szurkolunk az összetartó, bár kissé deffektes család  mentőakciójának.

A kedves karakterek szerethetővé teszik a történetet, de van, amikor kifejezetten ellenszenves szereplők kínlódásait követve sem tudjuk utálni a filmet. A Zongoratanárnő perverz szexuális vágyakat tápláló hősnője például nem a filmtörténet legszimpatikusabb karaktere, mégis kultfilm lett, Isabelle Huppert színésznőt pedig nemzetközileg ismertté tette a szerep.

Persze nem is csupán a rendezőkre keresve találhatunk beteg filmeket, vannak olyan színészek, akik következetesen bizarr filmekben keresnek/találnak maguknak eljátszható szerepeket. Az említett francia színésznő, Isabelle Huppert sem riad vissza az olyan karakterek bőrébe bújásától, akik viselkedése a megszokottól elég messze, úgy nagyjából fényévnyi távolságra van. Az Anyámat!-ban olyan szülőt alakít, aki fiával folytat vérfertőző viszonyt; az Elle-ben olyan nőt játszik, aki szexuális erőszak áldozata lesz, ő azonban nem tekint áldozatként magára, nem is feltétlen elfogadhatatlan erőszakként gondol a normál helyzetben traumatikusnak tekinthető esetre (majdnem élményt írtam, mert a karakter szemszögéből inkább ez a megfelelő kifejezés a történtekre).

Persze egy film mássága vagy beteg mivolta nem csupán a történetek, karakterek és a bemutatott világ normarendszeréből adódik. Van, amikor teljesen átlagosnak tekinthető sztorikat mutat be egy-egy mozgókép úgy, hogy lefordulunk a székünkről a film formanyelve miatt. Szerencsére van, amikor a különleges képi megoldásokat és teljesen felborított történetvezetést nem csak két órán át élvezhetjük. A Legion sorozat 3 évadon keresztül is képes a különleges elbeszélésmódját úgy megtartani, hogy közben ne altassa el a figyelmünket. A sorozat rejtvényszerűen tálalja az eseményeket, az elénk tárt képek puzzle-darabkákként működnek. A szuperhősökkel operáló (X-men képregényekre épülő) történet dekódolása igazi játékká válik ebben a színes kirakóban.

A beteg mozgóképeket ugyan nem lehet zárt halmazba dobálni és állandó jelzőkkel minősíteni, mert szubjektív, kinek mi az a képi forma, ami valahogy kitűnik a tömegből, felrázza és kibillenti az egyensúlyából. Ha azonban ez megtörténik, akkor azt hiszem, Te is a bizarr filmek bűvöletébe estél.