A felületes cselekvések mozgatórugóját, a döntések mögött meghúzódó érzelmi-értelmi küzdelmet nem csak szavakkal lehet láthatóvá; átélhetővé és érthetővé tenni. A narráció sok esetben könnyíti a befogadást, de el is altatja a figyelmünket. Elmagyarázza a logikai kapcsolatot A és B pont között, nem szükséges elgondolkodnunk a két pont közti útvonal irányán, távolságán. 

Amikor a Poézis (2010 - Lee Chang-dong) mutatja be egy idős asszony pár napját, akkor objektív narráció nem ad feliratot a néni tetteinek hátteréhez. A felszíni szituációt ismerjük, mert verbális eszközökkel a szereplők egyértelműen elárulják: a hölgy kezdeti Alzheimer-kórban szenved, tizenéves unokája pedig részt vett egy öngyilkossággal végződő nemi erőszaktevésben. Azt, hogy ezeket a sokkoló információkat miként dolgozza fel a főhős, verbális interakció útján nem derül ki. A filmnyelv mutatja meg a közöny és érzékenység egymásnak feszülését a hétköznapinak tűnő cselekvések mentén. 

//Filmnyelv alatt a formai és tartalmi mozgóképi eszközök együttesét értjük. A formai eszközök közé a plánok, a színek, a hangok, a kameramozgások tartoznak, a tartalmi eszközökhöz pedig a montázs és a dramaturgia sorolható.//

A hölgy beiratkozik egy versíró tanfolyamra, amelynek egyetlen célja, hogy a képzés végére egy költeménnyel rukkoljon elő. A költészetről az az általános vélekedés - mely a filmben többször is elhangzik - hogy a környezetünkben rejlő szépség felfedezésére szolgál. Az idős asszony erősen koncentrál a feladatára, próbál rájönni, hogyan lehetne versbe foglalni azt, amit tapasztal. Mindezt ráadásul egy olyan élethelyzetben, ahol egyre kevesebb szó áll rendelkezésére érzései kifejezésére. A versírás így egyrészt a betegségével való küzdelemként, másrészt az unokája bűnének magára vállalásaként is értelmezhető.

A versíráshoz vezető út pedig szó szerint értendő, hiszen a hölgy az egyes helyszínekre utazásával térképezi fel, mit élhetett át a fiatal lány utolsó napjaiban. A bűn mocskát a többi vétkes szüleivel ellentétben nem tudja a szőnyeg alá seperni. A környezete közönyével szemben empátiával fordul az elhunyt fiatal felé. 

A költészet a film szerint tehát maga az élet iránti érzékenység, egyben a világot eluraló közönnyel szembeni felszólalás. Egy kissé talán didaktikusnak tűnhet a leírás, de mindezt nem erőszakosan tálalja; finoman, lassan kúsztatja a lány fényképét a képernyőn túlra.

Ugyancsak költészetről szól a Paterson (2016 - Jim Jarmusch), ám ha lehet, az előző filmnél még lassabban, ennek ellenére (és a Poézis nyomasztó hangulatával szemben) szórakoztatóan mutatja meg a hétköznapiban rejlő - traumáktól mentes - poézist. A kisvárosi (patersoni) buszsofőr (Paterson) menetrendjébe pillanthatunk be, mely olyannyira nélkülözi a bonyodalmat, hogy azt gondolhatnánk, a szomszéd Manyi néni napjának portréját látjuk. Valójában nem is történik más: Paterson felkel, megreggelizik, elmegy dolgozni, aztán hazamegy feleségéhez, megsétáltatja az ebet a helyi kocsma irányába, majd lefekszik aludni. Az egyetlen momentum, ami színt (de mennyit) visz a történésekbe, az a főhős hobbiköltészete. Itt azonban nem csak azt látjuk, hogyan ír a költő, a verseket is megismerjük (pl Love Poem).

Az egyik filmbéli vers kezdő sorai például sokáig velem maradtak:

“Water falls from the bright air

It falls like hair

Falling across a young girl’s shoulders”

A Paterson a Poézissel szemben megfordítja a folyamatot. Mintha a versek utórezgését mutatná be; azt, ahogy a versek hatására kezdjük el másként szemlélni a környezetünket.

Látjuk ugyan a költemény születését, konkrét fizikai előzményét, ihletforrását, azt, hogy miben van a szépség, a humor. Megismerjük a verset. Aztán hagy időt a film a vers befogadására. Maga az interpretáció persze nem szükségszerű. Egyrészt azért, mert nem olyan bonyolult az elénk tárt metafora-rendszer, másrészt nem a költészet jelentés központúságát hangsúlyozza a film, inkább a hangulatteremtő erejét.

Bár a két film nagyon különböző látásmódú, azért van érintkezés köztük: ahogy a költészetről gondolkodnak, illetve ahogy a verseket felhasználják. Maga a vers ugyanis a narráció szerepét tölti be. A Poézisben filmvégi pozícióba kerül, a Patersonban pedig átszövik a mozgókép anyagát a különféle szegmensekből alkotott versek. Szerintem nagyon különleges, mikor verselt narrációval feliratozza egy film a saját formanyelvét.

ÜP