Ha létezne egy hely, amely legbensőbb vágyainkat jelenítené meg, vajon lennénk-e elég bátrak szembenézni vele, szembenézni önmagunkkal?

Egy belsőépítésszel készült interjút hallgattam a minap, ahol egy elsőre igencsak meglepő kijelentés miatt elővettem egy filmtörténeti alapművet. Az hangzott el ugyanis, hogy az építész saját otthonát Tarkovszkij Sztalker című filmje ihlette. Ezen azért el kellett gondolkodnom egy pillanatra.

Tarkovszkij sci-fijének felszíni fókuszában egy rejtélyes övezet, a Zóna feltérképezése áll. Az a hír járja, hogy abban a tiltott övezetben létezik egy szoba, amely az ember legbensőbb vágyait teljesíti. Három hősünk - akiket csak foglalkozásuk szerint Tudósnak, Írónak és Sztalkernek (a rejtélyes övezet idegenvezetője) hívnak - elindul a kiszámíthatatlan úton azzal a céllal, hogy belépjenek a szobába. Valójában persze a lényeg filozófiai, transzcendens, hittel kapcsolatos gondolatok és kérdések köré szerveződik. 

A filmtörténetben számos alkotással találkozunk, ahol a világok közti utazás szimbolikus: van, ahol saját magunk feltérképezésére és megismerésére szolgál, máshol társadalomkritika fogalmazódik meg a kiruccanásban. 

A két világ a legtöbb esetben az átlagos, hétköznapi környezetünket és vele szemben egy ismeretlen, titkos, különös helyet jelent. A kettő közti kapcsolat vagy különbség sokszínű képet mutat a filmvilágban. A Sztalker a mindennapok helyszínét fekete-fehér árnyalatokkal mutatja be, míg a Zónában megjelennek a színek, élénk zölden, barnán a természet, mélykéken meg a szemek. Rögtön párhuzamot is állítottak a Sztalker és az Óz, a csodák csodája között, mivel ott is hasonló szín-játékkal jelenik meg a “másik” világ. Ez persze egy kicsit meredek párosításnak tűnhet, hisz az előbbi meglehetősen depresszív, mély, kétkedéssel teli hangot üt meg egy erős befogadói interpretációt követelve, míg utóbbi két réteggel dolgozó, kedves alkotás, melyet a mélyen szántó filozófiai alapvetések úgy nagyjából kerülnek, viszonylag szűk helyet is hagy az értelmezési lehetőségek skálájának. Azt azért be kell látni, hogy bár a célközönség eltérő lehet, valóban hasonló témák kerülnek felszínre, hasonló köntösbe burkolva. Egyrészt a szereplők itt is, ott is olyan helyre igyekeznek, ahol a vágyaik teljesülnek, továbbá a különös környezet mindkét műnél egy belső világot jelent, ahol önmagunk megismerésére adódik lehetőség. 

A filmbéli önmagunkba mélyedés, alias az utazás azonban sokszor a nagyon is létező, ám annál rejtélyesebb űrbe vezeti a szereplőket, hogy a filozofikus hangulattal keresgéljék földi létük értelmét. Van olyan film, ahol az apa-fiú kapcsolat (Ad astra), némelyiknél az apa-lánya viszony bontakozik ki a csillagok között (hehe), de ismerünk olyan klasszikusokat, amelyben általánosabb problémák (pl. mesterséges intelligencia vs. emberiség a 2001: Űrodüsszeiában) vetődnek fel az utazás alatt. 

Ahogy a világok arculata, úgy a köztük lévő kapu és a keresztüljutás is ezerféleképpen megjelenhet. A Sztalker a militarista, nyomorúságos környezetből a dezertőrök meneküléséhez hasonló átkelést enged a nem kevésbé nyomorúságos (elhagyatott, lerombolt, tetemekkel teli) övezetbe. Szintén katonai bázison át bandukolnak az Expedícióban. Olyan filmekkel is találkozni, ahol a két világ közti kapu nem kézzelfogható, viszont éppen ebből adódóan annál inkább explicitté teszik az itt és az ott éles szembenállását. Ilyen az, mikor az álomba merülés a másik világba jutás kulcsa (pl. Eredet, Alíz csodaországban). Van, ahol a halál által tudnak a karakterek lelkük legmélyebb, leggiccsesebb bugyraiba vándorolni (pl. Csodás álmok jönnek, Komfortos mennyország). Máshol csak egy titkos ajtón kell benyitni, hogy számot vessünk magunkkal (pl. Coraline és a titkos ajtó).

Azon túl, hogy két világ kerül vászonra ilyen-olyan átjutási térképpel, arra is találunk hasonló esetet, hogy a misztikus világon belül van egy még misztikusabb helyiség. Eszünkbe juthat az Expedíció, ahol nem csupán az alapkoncepció tűnik ismerősnek (megjelenik egy rejtélyes övezet, ahonnan nem kerülnek elő emberek/vagy ha visszatérnek, akkor valami nem stimmel velük). Natalie Portman női csapata is találkozik az ismeretlenen belül egy olyan hellyel, ami még rejtélyesebb, mint a megmagyarázhatatlan eredetű környezet. Persze ott nem kívánságlistával készülnek a látogatók, inkább a veszteséggel, elmúlással való szembenézés és elfogadás várja őket. Ha már misztikus helyszínt emlegetünk, akkor kézenfekvő a Harry Potter szériára gondolni, ahol szintén egy helyiség, a Szükség szobája fordítható praktikus célokra.

Tarkovszkij szobájának “bája” persze nem a funkcionalitásban rejlik. Itt aztán nem elég összeütni a sarkunkat és azt mormogni, hogy "mindenhol jó, de a legjobb Ibizán". Ez nem egy olyan hely, ahonnan boldogsággal és elégedettséggel sétálhat ki az ember. Hiszen nem az teljesül, amit kimondasz, hanem ami legmélyebben lapul benned, amit talán nem mersz hangosan kiejteni, amit talán nem is feltételeznél magadról. És ez nem csupán a szereplők szerint félelmetes.

Ezek után kérdem én, miféle otthon az, amit ezek az önmarcangoló, kétségbeejtő kérdések inspiráltak? Be merném-e tenni a lábam egy ilyen helyre? Há’ persze, any time.