A szerepjátékok kapcsán az az érzésem, mintha elvárnák, hogy gyermeki lelkesedéssel azonosuljak egy olyan világgal, amit abban a pár órában alkottunk meg. A játék lényege ugyanis az, hogy verbális eszközökkel kreáljunk közösen egy fantáziavilágot, és belebújjunk egy-egy karakter bőrébe. Magát a kiinduló helyzetet a mesélő határozza meg, megalapozva a szereplők motivációját és a játék irányát.
A Jules és Jim pontosan ezt az élményt juttatta eszembe. A filmnek nem csupán a külső kerete hasonlít a szerepjátékokhoz (Van narrátorunk, aki elhelyezi térben és időben a cselekményt, felvázolja a szereplők viszonyait, így mozgatja is a karaktereket.) Játékosságra utal a történet kezdetén és zárásaként megszólaló zene (Georges Delerue szerzeménye), illetve a zenével közrefogott kapcsolatrendszer. A több évtizedet felölelő szerelmi háromszög – két barát: Jules és Jim, illetve a közös szerelem tárgya: Catherine - köré épülő eseményeket folyamatosan átszövik a “résztvevők” szerepfelöltései és különféle játékaik. Gondolok itt például a dominózásra, amelyben rend szerint Jules és Jim vesznek részt, általában azonban Catherine-nel kiegészülve vetik bele magukat a különféle kalandokba. Legtöbbször a nő indítványozza a mulatságot; először férfinek öltözve jár az utcán a nemváltás, egyszersmind a megtévesztés egyszerűségére rácsodálkozva, versenyt futnak a híd végéig (utalva ezzel a végkifejletre is), eljátsszák a falu embereit a reggelinél, lelkesedésük az idő múlásával sem lankad.
Teljes átéléssel, önfeledten tudnak játszani a statikus világban. Statikus, hiszen legyen szó pár évről vagy akár húszról, a szereplők nem öregszenek. Ugyanabban a húszas-harmincas éveiket őrző testben maradnak, amelyben megismerkedtek egymással. Az idő múlását a narrátoron túl csak a díszletbe helyezett Picasso-festmények mutatják, a kor divatját követő öltözék, illetve Jules homokórája (bár sosem látjuk leperegni benne a homokot, csak Jules utal rá verbálisan). A fizikai állandóság mellett maguk a jellemek sem feltétlen fejlődnek vagy formálódnak, nem ismerik fel a hibáikat, vagy nem is akarnak hibaként tekinteni döntéseikre, és hűen a Catherine által előadott dalhoz, az élet forgatagában hagyják, hogy körkörösen ismétlődjenek a szituációk, sőt maguk generálják a körkörösséget életükben, szoborszerűen benne ragadnak ugyanazokban a helyzetekben.
A szoborszerűség a karakterek közül a felszínen leginkább Catherine-hez köthető, hiszen színrelépését az archaikus mosolyt őrző szobor bemutatása vezeti fel. A filmben a nőt kimerevített képekben látjuk. Fotókon keresztül mutatja be volt szerelmeit Jules, amikor pedig a drámai hatást fokozva a lépcsőn vonul be a hősnő, a kamera minden oldalról megmutatja arcát. A női arc titokzatossága megbabonázza a férfiakat, akik ugyanazokat a rejtélyes vonásokat vélik felfedezni Catherine-ben, mint az antikvitás óta változatlan vonásokat hordó szoborban. Az archaikus mosolyt az ókori művészetről értekezők gyakran művi beállításként reprezentálják, amely a valóságban nem reprodukálható, statikus és hideg, nem ad mélységet a karakternek. A filmben Catherine arcát gyakran látjuk kimerevítve egy-egy mozdulat közben, azonban a statikusság és merevség csak a már említett fizikai állandóság miatt juthat eszünkbe, egyébként éppen azt az örök rejtélyt és sokszínűséget látjuk rajta, amely miatt például a Mona Lisa-interpretációk végtelenje tölti meg kultúránkat. A Mona Lisa és a mosoly kapcsán a kettősséget szokás kiemelni, amely Catherine karakterére is jellemző: egyszerre gyengéd és durva, anyai és femme fatale tulajdonságai vannak. A kettő egyvelege egy olyan örvényt kavar, amelyből kimászni lehetetlen. A nő nem kíván megválni egyik férfitól sem. A biztos pontot jelentő Jules mellett mégis csak ideiglenesen megnyugvást talál. A bonyodalommentes kapcsolatban nem tud teljesen elmerülni, mivel az állandó keresés, boldogsághajszolás vezérli, zaklatottságától saját maga sem tud szabadulni.
A modern nő – aki a kapcsolatok működését az egyenlőségen alapuló vezérelvben látja, kiszámíthatatlan, eleven, játékos és veszélyes – a legtöbb kritika alapkövét képezi, azonban a cím a két férfit állítja fókuszba. Ez akár utalhatna arra is, hogy a férfiak barátságát emeli ki a történet, amelyet még a NŐ, a szerelem sem ronthat meg. Minél többet gondolkodtam azonban rajta, annál távolabb került tőlem ez a felvetés. Egy idealizált világban járunk, ahol ugyanazt a nőt szereti két férfi, és képesek arra, hogy hármasban (a kislánnyal együtt négyesben) éljenek boldogan. A filmet átjárja a dualitás, ezért talán nem csak a nő személye az, ami magában hordozza a kettősséget? Jules a türelmes, visszafogott, csöndesebb fél, míg Jim, a francia szoknyavadász, az életrevaló aranyifjú. Miért ne lehetne egyazon férfi két arca (Janus) a címadó? A római isten, Janus arcai egyszerre tekintenek a múltba és a jövőbe, a nyitás és a zárás felé. Jules kerül először szerelmi kapcsolatba Catherine-nel, majd a nő Jimmel vezeti a hídról az autót a folyóba. A kezdet és vég jelképeiként értelmezhetők a film szerint. Janus két arca azonban egyforma, talán az alliterálás erre játszik rá. A két férfi állandó játéka, a dominó is érdekes ebből a szempontból, hiszen a lényege az, hogy olyan lapokat helyezzünk egymás mellé, melyek egyezők. Jim francia regényét (amely két férfi barátságáról szól) Jules fordítja át más nyelvre, ketten tulajdonképpen így ugyanazt a művet hozzák létre, kiegészítik egymást, egyazon lap két oldalát mutatják meg.
Janus két arca egyforma, nincs szebb vagy jobb oldala, nem ad útmutatást a helyes irány választásához. Jules és Jim egy nőt szeretnek, egy szobor váltja ki belőlük ugyanazt az ámulatot. Jules ragaszkodik a csodált nőhöz annak minden szeszélyével és viharosságával együtt, Jim sikertelenül, de próbál megnyugvást találni egy másik nő oldalán oldalán. A film nem statuál példát, nem dől a mérleg egyik irányba sem. Mindenki döntse el maga, hogy kívánja élni az életét. Truffaut így nyilatkozott a művéről: „A filmben van egy dal, a címe: Az élet forgataga; ez a dal jelzi a film hangulatát, és kezünkbe adja a film kulcsát. Talán mert egy öregember írta, a Jules és Jim számomra himnusz az élethez.”
Játékot csak úgy érdemes elkezdeni, ha teljes odaadással, önfeledten el tudunk merülni benne. Valahogy így vélekedhet a film is a kapcsolatokról és az életről.
ÜP
