Hosszú kihagyás után kezdtem neki Itojama Akiko elbeszéléskötetébe. Meglepetésemre, nem bírtam letenni a könyvet. Pedig mostanság nehezen és türelmetlenül olvasok. Aztán eszembe jutott az a korszak, amikor egymás után faltam a könyveket, különösen azokat, amikben nem nagyon voltak külső történések. Egyszerűen lenyűgözőnek tartottam, hogy a szereplők képtelenek voltak kitörni egy-egy helyzetből, bármennyire is utáltak benne lenni azokban. Akiko hősei szintén benne ragadtak egy kellemetlen állapotban, tehetetlenül szemlélve kilátástalanságukat. Csakúgy, mint azok a filmes karakterek, akiket borzadva, de azért mégiscsak némi csodálattal szemlélek. 

Ezektől a filmektől hiába várjuk, hogy látványos akciójelenetek pörgessék az eseményeket, hiszen az úgynevezett esemény, az sokkal inkább a szereplőben zajlik. Ami történésnek tűnik, az valójában a belső kivetülése. A karakterek megnyilatkozása jellemzően nem verbális, képek formájában szólnak a befogadóhoz. Épp ezért szeretem a pszichológiai horror műfaját (pl.: Babadook, Örökség, Iszonyat), de az olyan behatárolhatatlan művészfilmeket is, amik a lassúságukkal együtt le tudnak nyomni a karakterek mélyére (pl.: Gyújtogatók, Álmok) És épp ezért az ilyen típusú filmekben kevesebb a dialógus, az inkább csak háttérzajként funkcionál, hiszen nem a szó az üzenet csatornája. (Nem is nagyon tudom értékelni azon filmeket, ahol a képek szorulnak háttérbe a szóval szemben. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a szó a könyvé, a kép a filmé. Ha a hangsúly felborul, akkor inkább egy furcsa, felszínes hangoskönyvet kapunk eredményül, ami Woody Allennek kivételesen jól áll, de Richard Linklaternek pl. egyáltalán nem [Mielőtt felkel a Nap].)

Arra, hogy a mozgókép nem csupán bemutat egy történést, de érzelmet is közvetít, művészi kifejezőeszköz, George Méliés is rájött a XIX. sz. végén, de a hangzófilmes éra beköszöntével sem feledték jelentőségét. A karaketerek belső őrlödését és egy helyben toporgását meglepő módon a realista eszköztárral dolgozók is képesek voltak vászonra vinni. Az olasz neoralista filmek közül Fellini 1954-es alkotása, az Országúton okosan ábrázolja a karakterek állandó zaklatottságát. 

A film olyan vándormutatványos párost mutat be, aki megélhetéséből fakadóan folyamatosan úton van. Zampano, a férfi rabszolgaként tartja pénzért vett segédjét, Gelsominát. A fiatal lány, aki alárendelt helyzetéből nem tud szabadulni, elfogadja az erőszakos bánásmódot. Egyenlőségről nyilván nem hallott korábban, arról pedig, hogy rabszolga lenne (hiszen pénzért vették meg anyjától), tisztában van már a kezdetektől fogva. Bár lehetősége lenne a menekülésre, mégsem hagyja el Zampanót abban a reményben, hogy a férfi talán szereti. A szeretetéhség, és a biztonságérzet tartja a hierarchikus viszonyban. Biztonságérzetről beszélni egy fizikailag folyamatosan bántalmazott nő esetében sokkolónak tűnik, de egy olyan korban, amikor a mainál a nők jogai jóval kevesebb figyelmet kaptak, továbbá az egzisztenciális háttér megteremtése sem uniszex történt, mégsem hangzik a valóságtól elrugaszkodott gondolatnak. Ahogy több kritika is megfogalmazta, Zampano „egy folytonos, biztonságos durvaság és brutalitás jelenlétét kínálja Gelsominának. A bizonytalanság pedig fájóbb, mint a szenvedéssel telített biztonság.” [Fám Erika cikke]

A biztonságot és a bizonyosságot az állandó társ mellett az állandó helyszín is szolgálhatná, vándormutatványosról lévén szó azonban az állandóság paradox mód épp a folyamatosan változó helyszínekben mutatkozik meg. A biztos pont az utazás, a kocsi, amely a nem is annyira eltérő tájakon viszi keresztül a sosem pihenő párost. Utazásuk dinamikája lehetne a kapcsolatuk allegóriája is, amelyre sok jelzőt lehet használni, de a stagnálót biztos nem. Hiszen Gelsominából – bár naivitása, kislányos rácsodálkozása a világra, nem veszik el belőle – fel-feltör a szabadulás vágya és a jobb sors reménye, amit nem fél megosztani Zampanóval sem. Zampano pedig az ösztönlények durvaságával adott hangulatához illő viselkedési normát vesz fel. A közös nyelvi és a hasonló fizikai érintkezés hiánya azonban előbb-utóbb magányossághoz vezet akkor is, ha egyébként együtt töltik az idejük nagy részét. A magány képes állandósulni, amely megnyugvást viszont egyik félnek sem nyújt. 

A vissza-visszatérő cselekvéseknek és tájaknak van itt a legnagyobb jelentősége, mivel ez árul el legtöbbet nem csupán a háború utáni valóságról, de a szereplők belső küzdelmeiről és kudarcélményeiről is. A folytonos utazással nem is előre viszi őket az autó, hiszen a helyzetek ugyanúgy ismétlődnek, mintha egy körforgásban ragadva csak a kiindulópont lehetne a végállomás.