Hiszek benne, hogy szerzett történeteink kötnek a jelenhez. Minél több történetet adunk tovább és fogadunk be, annál határozottabb lesz jelenlétünk is. Az elmúlás közeledtét éppen ezért részben az jelenti, hogy a fontosnak hitt, legelemibb emlékeink és történeteink kezdenek ködössé, homályossá válni. 

A mozgóképekben a felejtés jellemzően rémisztő árnyként nehezedik a szereplőkre, bizonytalanságba és őrületbe kergetve az emlékek után kétségbeesetten kutató vagy azokba görcsösen kapaszkodó hőseinket. Úgy üldözik az elfelejtett eseményeket, mintha az életük múlna rajta. Tulajdonképpen erről is van szó.

A felejtés ellen küzdő filmeknek létezik egy olyan válfaja, amely akciódús, thrillerszerű izgalmakkal keresi az elveszett emlékeket, amelyek objektíven tükrözik a valóságot. Ezekben a filmekben csak egy igazság létezik, egy történet csak egyféleképpen értelmezhető. A kirakós darabkáit nagy nehézségek árán lehet megszerezni, fokozatosan jutunk el az egészig. Sok esetben az emlékezetkiesésben szenvedő előzetesen már készült rá, hogy el fogja veszíteni tudását, ezért hagy magának ilyen-olyan módon üzeneteket. Persze ezek javarészt nem igazán konkrétak, a puzzlenek csak egy kis szegletét adják, de legalább kellőképp fokozzák a nyomozás adta izgalmat. Christopher Nolan Mementójában átérezhetjük a biztos támpont nélküli tapogatózást, hiszen a felejtő szemén keresztül tudjuk csak felfejteni, mi után is kutatunk, milyen események állnak a háttérben. Amikor nem csupán bizonyos emlékek, de minden múltbéli történés elfelejtődik, furcsa mód a karakterek mégsem válnak ismeretlen, üres emberekké, megtartják személyiségük főbb jellemvonásait. A hollywoodi filmek esetében ez körülbelül annyit jelent, hogy aki jó, az jó is marad, az erkölcsi normák nagymestereként lövöldözve szaladgálnak tulajdonuk megszerzése érdekében.  

Amikor nem a nyomozásra és az intenzitásra fektetik a hangsúlyt, hanem a felejtéssel járó megterhelő lelki folyamatokra, akkor ebben a drámai megközelítésben általában az Alzheimer-kór vagy az időskori demencia a felelős. Ezen filmek a személyiség lebomlásával való fokozatos szembesülést helyezik a fókuszba.

Önmagunk elvesztése persze nem csupán az elszenvedőnek nehéz folyamat; ezek a mozgóképek rend szerint a család, társ kesergő küzdelmeit is követik, ahogy egyre halványabban látszódnak az ismert személy jellemvonásai. Az amerikai filmek íves szerkezetét követve mutatja ezt be az Iris, amelynél egy elismert írónő fiatalabb, vibráló életébe és a betegséggel küzdő idősebb éveibe leshetünk be. Azonban a kórral küzdőt csak külső szemlélőként láthatjuk, leginkább az útját végigkísérő férj megpróbáltatásai kerülnek központi pozícióba. A Szerelemben, Haneke filmjében a felejtés ugyan csak egy részét képezi az idős hölgy leépülésének, de a jelenet, mely az asszony szótlan semmibe révedését mutatja, rémisztő képet fest az üressé váló testről, amelyben nem ismerhető fel az eddig látott személy.

A mozgókép a felejtés megfoghatóvá tételével, tárgyiasításával a rémisztő folyamathoz még közelebb engedi a befogadót. A Memo című animációs rövidfilmben a felcímkézett lakás falain túl elkezdi az idős úr környezetét magába falni a fehérség, míg nem lesz semmi felismerhető, ami segítséget nyújthatna abban, hol jár, melyik irányban tudna hazajutni. Az emlékek nélkül a bizonytalanság lesz úrrá a betegen. 

A 2020-as horrorban, a Relic-ben (Relic a.k.a Killer) a megszemélyesített demencia tartja félelemben a szereplőket. Átveszi az uralmat az emlékeket őrző ház, a benne lakó Edna teste és szelleme felett. A fehérrel szemben itt a sötét tónus mélyíti a zavarodottság útvesztőjét, amiben nem csupán az idős hölgy, de a lánya és unokája is bennragad.  

A felejtés mellett a múlt is testet ölthet. Az emlékek megőrzéséhez a legjobb módszer, ha valamilyen formában ki lehet menteni őket, át lehet önteni ilyen-olyan alakban akár egy edénybe (pl. merengő), akár egy teljesen átlagos tárgyba. A Gobelins alkotta animációban (Le retour des vagues) egy kézenfekvő megoldást találtak: fotók őrzik a múlt történéseit. Persze a tálalás ennél azért sokkal gusztusosabb; egy turista sétálgat a megdermedt tájakon és sorra látogatja azokat a helyszíneket, ahol a keserédes emlékeket időtlenségbe fagyasztotta fényképezőgépével. Emlékeztető lehet egy drágakő is az Un diable dans la poche-ban, ahol a külső erők és a lelkiismeret meg nem szűnő vitája hívja elő a kisfiúban egy gyilkosság képeit; a jelen összeolvad a múlttal, a felejtés itt nem lehetséges.

Mivel a felejtés bizonyos értelemben az elmúlást vonja maga után, ragaszkodunk olyan tárgyakhoz, amelyek emlékekhez, történetekhez kötődnek. A mozgóképek a felejtés ellenszerei, hiszen a legkülönfélébb történetekkel ajándékoznak meg minket. Ráadásul még rá is mutatnak, mennyire nagy szívás van, ha a történetek elfelejtődnek és üres hüvelyként úszkálunk egy akvárium méretű szűk világban. Szóval kapaszkodjunk az érdekes mesékbe, tágítsuk elménket történetekkel és erősítsük jelenlétünket.